2015. október 27., kedd

First Chapter

Emily Winters



Körbenéztem a váróban és végre kijelenthettem ,hogy mindenki ment a maga dolgára. Odaköszöntem az egyik ügyeletes ápolónőnek és elindultam az öltözők felé. Visszafolytottam egy ásítást mielőtt kinyitottam volna az ajtót. Annyira kimerült voltam, hogy akár állva is elaludtam volna. Épp vettem le a köpenyem mikor kopogást hallottam. 
 - Tessék. – szóltam ki. Nyílt az ajtó majd megjelent az egyik kollégám. 
 - Hogy vagy? – kérdezi meg George.
 - Szia, George. Voltam már jobban is.
 - Látszik is rajtad. Tudom, hogy nehéz lehetett elveszíteni az egyik betegedet. 
 - Igen. Mindig is utáltam, de sajnos nem mindenkit tudunk megmenteni bármennyire is akarjuk.  – mosolyodtam el szomorúan.
 - Nem akarsz meginni egy kávét munka után? - néz rám felhúzott szemöldökkel szomorúan mosolyogva.
 - Bocsi, de ezt most kihagyom. Inkább haza megyek és lepihenek Alice egyik remek sütijével.
 - Rendben, akkor holnap találkozunk. – dobott egy csókot hangosan cuppogva, amit nem állhattam meg... elnevettem magam. 
 - Igen. Holnap találkozunk. Reméljük jobb nap lesz nem úgy, mint a mai. – köszönök én is el.
Felállok, hogy össze szedjem a cuccaimat, hogy végre el mehessek haza. Kilépek, az ajtón majd óvatosan becsukom. Megállok a recepción elköszönni Sarahtól.
 - Szia Sarah. Holnap találkozunk! – integetek.
 - Szia, Emily. – integet vissza.
Már épp kilépnék az ajtón, amikor az hirtelen kivágódik. Egy férfit hoznak hordágyon, és nem látok mást csak rengeteg vért. A fáradtságom egy szempillantás alatt tovatűnik. 
 - Mi történt?! – kiálltok oda, azonnal orvosi üzemmódba kapcsolva.
 - Lőtt seb a hasán. Megpróbáltuk elállítani, de nem ment, a szíve is egyszer leállt. Intubáltuk de nagyon gyenge a szívhang. – mondja az egyik mentős, miközben sietnek a sűrgősségi felé.
 - Vigyétek a 3-as műtőbe, de azonnal. Mihamarabb el kell állítanunk a vérzést. Sara szólj Phillnek és a többieknek, hogy jöjjenek a műtőbe azonnal. – adom ki az utasításokat.
 - Máris. – veszi kézbe Sara a telefont.
 Én a mentősök után szaladok. Amilyen gyorsan csak tudok, be mosakszom a műtéthez, és már bent is vagyok. Csak most látom meg az arcát a betegemnek, és a legelső szó, ami az eszembe jut az, hogy gyönyörű. Még sosem láttam ilyen arcot és ilyen hajat se. Szinte mindegyik szín megtalálható benne. És uram atyám ez az ember hatalmas. Lelóg a műtős ágyról is. 
Ellenőrzöm az életjeleit majd lassan felé hajolok. 
- Ide hallgasson! Egy igen kemény és hosszú napon vagyok túl. Ma már egy betegemet elveszítettem. Magát nem fogom! Ma nem! Remélem értjük egymást. 
Felegyenesedek és a legnagyobb tudásom szerint összefércelem a beteget.

 A műtét majdnem 5 órán keresztül tartott, ezalatt legalább kétszer állt le a szíve de hála Istennek sikerült visszahozni. 
 - 1 óra múlva vissza jövök megnézni, hogy, van. – mondom kifele menet.
Mihelyt ki értem le rogytam az egyik székre. Annyira fáradt voltam, hogy remegett minden tagom. Azt hiszem hogy elérkeztem a végkimerülés állapotába. Szusszantam egyet majd ismét bementem az öltözőbe. A telefonom csörgésére kaptam fel a fejem. Persze, hogy a táskám legalján kell, hogy legyen ennek az átkozott vacaknak.
 - Szia, Alice. – szólok bele.
 - Szia! Minden rendben van? Már rég itthon kéne lenned.
 - Szia, bocsi, hogy nem szóltam, de ma kicsit később megyek haza. Baj van?
 - Nem, itt minden rendben van.
 - Csináltál sütit? – kérdeztem meg kíváncsian. Mit meg nem adnék ha már most rögtön beleharaphatnék egy csodás krémes kreálmányába. Talán még a fáradtságomat is elűzné. 
 - Igen csináltam sütit. Jöttél már úgy haza, hogy ne lett volna süti itthon? Lassan egy pékségben fogunk lakni... nem kéne hazahoznom a munkámat. - nevetett a telefonba. 
 - Óóóó.. Hidd el, hogy egy cseppet sem bánom. Nekem csak hasznom van belőle. De most mennem kell, mert jött egy sürgős esetem. Nem rég jöttem ki a műtőből és hazafelé még szeretnék benézni hozzá nehogy valami komplikáció lépjen fel az este folyamán.
 - Oké vigyázz magadra! És annak a szerencsétlennek sok jobbulást. 
 - Köszi. Puszi, majd hívlak, ha elindultam. – köszönök el a legjobb barátnőmtől.
 - Puszi. – köszön el ő is majd letesszük.

 Vissza megyek a páciensemhez, hogy megnézzem, minden rendben van e vele a műtét után. Az életjelei nem a legjobbak de elég stabilak ahhoz, hogy nyugodtan kijelenthessem ... a mai estét túléli ,bár sosem lehet tudni, hogy mikor üt be a villám és lép fel valami komplikáció. Közelebb hajolok hozzá, hogy jobban megnézzem és tényleg gyönyörű ez a férfi.
 - Mi történt veled? – teszem fel hangosan a kérdést. Tudom, hogy úgy sem fog válaszolni.
 Hirtelen nagy zajra leszek figyelmes, majd hirtelen kivágódik az ajtó olyan lendülettel, hogy a falról is visszapattan. Három férfi vonul be rajta egymás után. Mindegyikükön bőrruha van és minden bizonnyal fegyvert is tartanak maguknál. Hatalmas termetük miatt a kórterem egy kis kalitkára kezd hasonlítani. Egyik lélegzetelállítóbb mint a másik, és nem mind jó értelemben.
 - Kik maguk és mit keresnek itt? – förmedek rájuk miközben hátrálok az ágy felé, de mintha itt se lennék, keresztül néznek rajtam.
 - Rhage, hozd Phuryt és lépjünk le innen minél hamarabb. – mondja az egyik férfi.
 - Azt már nem. Kifelé innen! Hozzá ne merjenek érni a betegemhez! – Kiáltok rájuk amilyen hangosan csak tudok.
 - Nem akarjuk bántani magát. Mi csak elvisszük a testvérünket, de ha nem áll el az útból baja eshet. – néz rám az egyik férfi. Gyönyörű szép kék szeme volt.
 - Nem! – kiálltok fel és egy szikét kapok fel gyorsan és a férfi felé hadonászok vele. – Takarodjanak innen vagy hívom a rendőröket. Nem viccelek, egy újjal sem érhetnek hozzá a betegemhez.
 - Utoljára mondom, álljon félre az útból.
 - Én meg utoljára mondom, hogy nem engedem a betegemhez magukat. – hirtelen egy nyöszörgést hallok magam mögül mire hátra fordulok. A páciensemnek nyitva volt a szeme és egyenesen engem nézett. De ez, hogy lehet? Reggelig nem is lenne szabad fel kelnie.
 - Testvéreim. –suttogja erőtlenül, majd megpróbál fel ülni, mire oda szaladok.
 - Nem szabad még mozognod. Pihenned kell. – nyomom vissza az ágyba.
 - K-ki vagy te?- néz rám. Istenem még a szemei is gyönyörűek.
 - Az orvosod vagyok. Én mentettem meg az életed. – ekkor tudatosul bennem csak, hogy nem is vagyunk egyedül.
 - Phury mennünk kell. Fel tudsz kelni? – kérdezi a kék szemű idegen.
 - Hát nem hiszem. – néz rá a betegem. El akar menni?
 - Már megmondtam, hogy nem viszik sehova sem. – nézek rájuk. Azt sem érdekel, ha itt halok meg, de nem bánthatják a betegemet.
 - Csak üsd ki végre Rhage és mehetünk is. – szólal meg egy másik férfi. Neki rövid haja van és tele van szögecsekkel az arca.
 - Ne bántsátok őt. Velünk jön. – szólal meg a betegem.
 - Mi?! – kiálltunk fel egyszerre.
 - Phury ezt nem gondolhatod komolyan. Ne legyél olyan, mint V.
 - Sajnálom Qhuinn, de ő velünk jön. Megmentett, tartozom neki annyival, hogy én is megmentem őt.
 - Az isten bassza meg. – káromkodik a szögecses képű.
 - Dehogy megyek magukkal. Azonnal hívom a biztonságiakat! – kiálltok fel és már nyomnám is a hívó gombot, mikor hirtelen minden elsötétül körülöttem.

                                      Alice Clayton


- Úgy de úgy utálok beteg lenni!- fakadtam ki jó hangosan, hogy tudja az egész világ. Ráadásul pont akkor mikor Emily nincs itthon. Most hogy belegondolok már rég itthon kéne lennie. Átnyúlok a hatalmas zsebkendőhalmon a telefonom után, ami persze nincs sehol. Még vagy 3-szor áttúrtam a fekhelyem, (ami nem más mint a világ legkényelmesebb kanapéja) mire meglett a nyavalyás. Tárcsáztam a számát majd a fülemhez tettem a telefont, negyedik csörgésre fel is vette.
- Szia! Minden rendben van? Már rég itthon kellene lenned...Nem, itt minden rendben van.... Igen csináltam sütit. Jöttél már úgy haza, hogy ne lett volna süti itthon? Lassan egy pékségben fogunk lakni... nem kéne hazahoznom a munkámat....
Oké vigyázz magadra! És annak a szerencsétlennek sok jobbulást. ... Puszi.

Nagy sóhajjal tettem le a telefont. Mint kiderült beérkezett egy sürgős esete, így tovább fog bennmaradni. Pech. A telefont viszont most az asztalra tettem, hogy elkerüljem a későbbi kanapé expedíciót ha keresnének. Kitakaróztam aztán nagy nehézségek árán kivergődtem magam a konyhába. Csináltam magamnak egy szendvicset és elindultam felfele a fürdőbe. Út közben megettem a az ennivalóm majd a tányért leraktam a közelben álló kis szekrényre. Majd lefele menet leviszem.  Gyorsan lezuhanyoztam, majd megpróbáltam kigubancolni azt a hatalmas szalmakazlat ami hajnak meri hívni magát. 

A konyhában még mindig érződött a süti illata amit holnapra sütöttem... hopp azaz mára, pontosítottam, miután megnéztem az órát. Megint megnéztem a telefont hátha azóta írt, hogy mikorra ér haza. Semmi. Letettem a telefont a pultra és elkezdtem összepakolni a maradék cuccot ami még kint volt.  A mosatlant bedobtam a mosogató gépbe a tiszta edényeket a szekrénybe. Töltöttem magamnak egy pohár vizet és felslattyogtam az emeletre. Bementem a szobámba és eldőltem az ágyon. Az ablakon beszűrődtek a város fényei és mintákat vetettek az egész szobára. Bebújtam a hatalmas takaró alá majd felkapcsoltam az éjjeli lámpát. Igen most nevezhettek gyáva nyúlnak de mióta betörtek az előző lakásomba azóta nem merek sötétben aludni. Az eset után költöztem Emilyvel ebbe a házba. Ő is épp lakást keresett miután kijárta az egyetemet így még osztozni is tudunk a költségeken. Ennél jobban nem is járhattam volna. Én takarítok és sütök míg ő főz és beosztja a pénzünket. 

Még egyszer elővettem a telefont. Nem volt üzenetem. Egy sóhajjal megírtam hogy hol hagytam a kulcsot, hogyha egyszer végre megjön akkor tudjon bejönni. Magam mellé tettem egy doboz papírzsepit, és kényelmesen elhelyezkedtem. 

Másnap reggel iszonyú hasfájásra ébredtem. Nem tudom mi van vele, elég gyakran fáj. Lehet azért mert túl sok sütit kóstoltam meg mostanában. Vissza kéne vennem. Inkább ráhagyom Emilyre. Tényleg Emily! Tegnap elég sokáig maradt a kórházban, biztos még alszik. Lassan elindultam a szobája felé. Nem akartam felkelteni de annyira görcsben volt a hasam, hogy féltem nehogy komoly bajom legyen.
Halkan kopogtattam az ajtaján, de nem érkezett rá válasz. Benyitottam hozzá, de ahelyett hogy az ágyban fetrengett volna hűlt helyét sem találtam. Az ágya tökéletesen be volt vetve és a munkásruhája se volt sehol. A fájdalom helyét aggodalom vette át. Csak nyugalom! Biztos túl fáradt volt tegnap, így biztos a kórházban töltötte az estét.
Lementem a nappaliba, hogy megkeressem a telefont. Szerencsére volt annyi eszem, hogy az asztalra tegyem és ne hajítsam vissza a kanapéra. Kikerestem a híváslistában majd vártam. Azonnal hangpostára kapcsolt. Megpróbálkoztam megint de mindhiába. Kikerestem egy másik számot, Sarah az egyik barátnőnk recepciósként dolgozik abban a kórházban ahol Emily is. Ő már a második csörgésre felvette.
- Szia Sarah! Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak de Emily nem veszi fel a telefonját. Nem tudnál esetleg szólni neki?.... Mi? .... Hogy érted, hogy nincs ott? Nem, este nem jött haza.... Igen... Tejesen biztos. Nem.... Még nem de be fogok menni. Szia.


A biztonság kedvéért még egyszer megpróbáltam felhívni. Ismét hangpostára kapcsolt. Dühösen toppantottam egyet. A hasfájásom nyomtalanul eltűnt. Nem is csodálom. Az aggodalom ezerrel száguldott az ereimben. Mégis hol a fenében vagy Emily?!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése